Brant a szobája ablakába ültették, onnan figyeli, mi zajlik
az udvaron. Bánatosan nézi az öccsét, Rickont, aki önfeledten kergetőzik a
három rémfarkassal: Szürke Széllel (aki Robbé), Borzaskutyával (aki a sajátja)
és Nyárral (aki Brané).
Bran az elmúlt hetekben nyolc éves lett, szinte már felnőtt,
és nehezen dolgozza fel, hogy sosem lesz belőle lovag. Bántja, hogy ismét a
vénséges dajka, Öreg Nan vigyáz rá, ő öltözteti, mosdatja, mint egy csecsemőt.
És Öreg Nan meséket is mond, régi történeteket, amik tán igazak is lehettek.
Öreg Nanről senki sem tudja, hány éves, egyszer régen szoptatós dajkaként
került Deresbe, talán Bran nagyapjának a testvére mellé, de az is lehet, hogy a
dédapja dajkája volt, nem tudja ezt már senki. Öreg Nan gyerekei és unokái mind
meghaltak már, egyetlen dédunokája van, Hodor, a hatalmas termetű, együgyű
istállófiú, akit – Bran ezt Öreg Nantől tudja – igazából Waldernek hívnak.
Bran régen szerette Öreg Nan történeteit, most azonban semmi
kedve hozzájuk, ő inkább futni akar és falat mászni, de azt nem teheti soha
többé, ezt jól tudja. És tudja azt is, hogy minden megváltozott. Apja és anyja,
a nővérei elmentek, mialatt ő aludt, akárcsak a háznép nagy része, Robbra új
felelősségek hárultak, alig van ideje Branre és Rickonra. Robb mostanában a ház
ura…
Öreg Nan csak azért is mesélni akar, de Bran ráripakodik,
hogy ő nem Brandon, az Építő történetét akarja hallani (ez a Brandon egyébként
az egyik őse volt, aki Derest, és állítólag a Falat is építette), mert ő régen
is inkább a félelmeteseket szerette. Erre Öreg Nan elkezd mesélni a Másokról.
A Mások először akkor jöttek el, amikor ezer meg ezer évvel
ezelőtt, még az Elsők idején, egy rettentő hosszú tél köszöntött be. Olyan
hosszú volt az a tél, hogy egy nemzedéken át az emberek nem látták a napot. A
Mások pedig hidegek, gyűlölik a fényt és meleget, és minden élőt. Holtak
seregeinek élén, halott lovakon lovagolva járták be a világot, és pusztítottak
el mindent, ami élt. Ekkor egy ember elindult, hogy megkeresse az erdők
gyermekeit, akik az Elsők előtt lakták Westerost. Azt már nem tudjuk meg, hogy
végül ez az ember sikerrel járt-e, kapott-e segítséget a gyermekektől, mert
Luwin mester félbeszakítja a mesét.
A mester bejelenti, hogy vendégek érkeztek, és Robb számít
Bran jelenlétére is. Tyrion Lannister érkezett a Falról, üzenetet hozott
Jontól, és van vele néhány fekete testvér is. Hodor felnyalábolja Brant és
leviszi a nagyterembe.
Odalent Robb az apjuk székében ül, ő most „Robb, az úr”.
Robb éppen beszél, udvariasan fogadja az Éjjeli Őrség tagjait, azonban
Tyrionhoz nem túl barátságos, egyértelműen jelzi, hogy a vendégszeretet nem
vonatkozik a Lannisterre. Bran észreveszi, hogy Robb ölében kivonva fekszik a
kardja, ami egyértelmű jelzés a nem kívánt vendég számára.
Tyrion nehezményezi a bánásmódot, de némileg sikerül erről
megfeledkeznie, amikor meglátja Brant. Mintha csak most hinné el igazán, hogy a
fiú túlélte a zuhanást. Megkérdezi Brant, mire emlékszik arról a bizonyos
napról, azonban Robb és Luwin mester nem hagy nagy teret semmiféle
kérdezősködésnek. Inkább tudni szeretnék, miért akart Tyrion Brannel beszélni.
Tyrion ekkor megmutat egy rajzot, egy nyereg tervét, aminek a segítségével Bran
képes lesz lovagolni, ha megfelelő lovat választanak.
Robb még ebben az ajándékban is hátsó szándékot sejt, de
Tyrion közli, hogy Jon miatt teszi, aki megkérte rá, hogy segítsen Branen, ha
tud. Hozzáteszi: „Én pedig igen gyengéd szívvel viseltetek a nyomorékok,
fattyúk és összetört dolgok iránt.”
Ekkor száguld be az udvarról Rickon, nyomában a három
rémfarkassal. Mindhárom állat azonnal felmordul, és támadóállásba helyezkedik,
amint meglátják Tyriont. A törpe erre hátrálni kezd, ebben a pillanatban pedig
Borzaskutya ráveti magát, aztán Szüke Szél és Nyár is. Bran azonnal visszahívja
a farkasát, majd Robb, és Bran figyelmeztetésére Rickon is.
Tyrionnak nem esik baja, habár csorba esik a méltóságán.
Miután összeszedi magát, közli, hogy távozik, Robb azonban ekkor már
marasztalná. Tyrion nem kér a megkésett udvariasságból, megbeszéli a fekete
testvéreket vezető Yorennel, hogy másnap kora reggel találkoznak a falubeli
fogadónál, és távozik.
Az Éjjeli Őrség tagjai maradnak, estére lakoma ígérkezik.
Brant visszaviszik a szobájába, ahol elnyomja az álom. Álmában megint falat
mászik, egy tornyot, aminek a tetején vízköpők vannak. Amint a közelükbe ér, a
vízköpők szeme felizzik, megmozdulnak, és Bran úgy érzi, a vesztét akarják.
Bizonygatni kezdi, hogy nem hallott semmit, erre ébred fel, még ébren is azt
motyogva: „Nem hallottam”.
Az esti lakomán Bran és Robb tudomást szereznek Benjen
bácsikájuk eltűnéséről. Mindketten hevesen reagálnak, Robb azt bizonygatja,
hogy Benjen nem halt meg, mintha ettől bizony életben maradna. Bran szerint
Benjen bácsi nem halhat meg, mert az erdő gyermekei segítenek rajta. Luwin
mester leinti, mondván, az erdő gyermekei már rég meghaltak, csak a fák arcai
maradtak utánuk. Yoren azonban azt mondja, senki sem tudhatja, kik és mik élnek
még a Falon túl. Mert odafenn sosem tudhatjuk, mi élő, és mi holt.
Ezen az estén Robb maga viszi fel Brant az ágyába. Most nem
Robb, az úr, hanem végre Bran szeretett bátyja. Arról beszélgetnek, hogy anyjuk
nemsokára hazatér, és hogy Bran majd az új lova hátán, az új nyergében ülve
fogadja, és anya olyan, de olyan boldog lesz… És utána elmennek együtt a Falra,
meglátogatni Jont, de nem szólnak neki előre, mert meglepetés lesz. Maga az út
pedig egy igazi nagy kaland. Sötét van, így Bran nem látja Robb arcát, de
hallja, hogy bátyja szipog. Csendben összefonják az ujjaikat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése